Szoval megneztem Toronto varoskozpontjat, aztan felszalltam egy egeszen kicsike Embraerre, hogy mindossze negy ora alatt eljussak Salt Lake-be.
Az ut eloszor vegtelen siksag felett vezetett, itt a tipikus utszerkezet latszott is: hosszu egyenesek szabdaljak szabalyos negyszogekre a foldet, aztan vagy mezogazdasagi celra parcellazzak, vagy lakoteruletnek.
Aztan azert elertuk a Sziklas-hegyseget. Egeszen hosszan repultunk, amig feltunk a Nagy Sosto.
A varos a to partjan fekszik eleve egeszen magasan, aztan hirtelen feltoro, most is havas teteju hegyek hataroljak a medencet. A to amugy szinte semmire sem jo: sportolasra alkalmatlan, tul sekely es borzaszto sos. Egyedul a vegyipar es a sorak-pete-ipar tudja hasznositani. Gondokoztam rajta, hogy megis mi venne ra embert arra, hogy ide koltozzon, de igazibol a hegyekbol eleg sok edesviz folyik le, amit azert akkor meg el lehet ontozni, plusz az autoban Idaho Falls fele azert megutott a nyersolaj edes illata, szoval azert az is segithet.
A varosbol nem sokat lattam, nyolc ora utan erkeztunk meg, egybol beultem az autoba es elindultam Idaho Falls fele, ami vegul kb. negy oras ut lett, hajnal fel kettore sikerult bejelentkezni a hotelbe.
Kicsit messze volt a legkozelebbi ATM 🙂
